2014. július 30., szerda

A túlsúly örömei 2.

Eltűntem....ennek az oka az, hogy nemigazán voltam olyan hangulatban, hogy motiváló vagy inspiráló bejegyzéseket írjak. 
Aztán rájöttem, hogy nem is kötelező mindig ilyet írnom.
Egyszer már olvashattatok egy túlsúly örömei bejegyzést, de az inkább olyan megmondósabbra sikerült, most viszont lelkisebbre, személyesebbre gondoltam, hiszen azt írnám le, ami bennem van. 
Nem tudom igazából, hogy csak én élem-e meg ennyire drámaian a dolgokat vagy mások is. Én képes vagyok szinte depresszióba hajlóan utálni és ócsárolni magam. Nem állandóan persze, de már kb. háromszor észrevettem ezt magamon. Először januárban, amikor rádöbbentem mennyire meg vagyok hízva és jóformán semmi nem jön rám, vagy ami igen, abban is itt bluggy ott bluggy. Aztán legközelebb június végén, amikor az utolsó vizsgáimra mentem. Egyik este gondoltam kikészítem, hogy mit veszek fel előre és rá kellett jönnöm, hogy szinte minden nyári ruhámat kihíztam....ekkor lehetett másnap 30fok és zsúfolásig teli, szinte szellőzés mentes nagy előadó, akkor is hosszú nadrágot húztam. Egyszerűen nem bírtam volna egy feszülős, szűk rövidnadrágot felvenni, mert nem tudtam benne tükörbe nézni. 
A harmadik nagy mélység, az nem tartott napokig inkább csak egy délelőttig. Szerencsére hamar le tudtam küzdeni, nem akartam a többiek kedvét is elvenni. (azért köszönet jár azért a két MagneB6-nak is, amit betoltam) Strandra mentünk négyen, ott találkoztunk volna, de nekem muszáj volt szólnom, hogy ne várjanak, majd érkezem mert egyszerűen nem tudtam elindulni. Kb. fél órát zokogtam a szobámba, mert egyszerűen nem tudtam elfogadni azt, amit a tükörben látok. 

Nem mindig tudom boldogan és "megdolgozok érte, idővel jobb lesz" hozzáállással csinálni mindig ezt az egészet. 

Történt egyszer a tóparton, hogy már majdnem belelovaltam magam a fent leírtakba, de egy kis biztatással és a parton lévők vizslatásával megnyugodtam. Ugyanis egy olyan nőt sem láttam, akire azt mondtam volna, hogy na igen, az alak! Aztán ismét zuhanó üzemmódba kapcsoltam, amikor rájöttem, hogy a tóparton sütkérező nők 98%-a kisgyerekes. Ők terhesség után néznek ki így, én meg alapból.....bele se merek gondolni mi lesz akkor. 


Nagyon érdekelne, hogy Ti hogyan élitek meg ezeket? Milyenek a mély pontok?
Beszélgettem már valakivel, aki szintén most küzd/küzdött a kilóival (mondjuk ő is anyuka) és nála nem tapasztaltam ilyen mélységeket, sőt ő mondta, hogy lehet, hogy nekem ez már pszichésen is belém van épülve.
Ezért is érdekelne, hogy nektek mik a tapasztalataitok? 

2 megjegyzés:

  1. Néha nálam is előtör ez az érzés, és napokig fogva tart. Kegyetlen. De pozitív hozzáállással le tudom győzni, újra reménykedem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen azzal, hogy kizárjuk és azért is pozitívan állunk hozzá, így sikerül kirekeszteni.

      Törlés